A hatékony kiválasztás felelősei

Több mint tíz éve foglalkozunk fizikai dolgozók munkapszichológiai alkalmassági kritériumainak szakértői vizsgálatával, így időközben irdatlan mennyiségű tapasztalatot szereztünk a munkaerő kiválasztásának, alkalmasságának tekintetében. Úgy hittem, tudásunk nem csupán számunkra érték, vélhetőleg jelentős piaci igényeket elégíthetünk ki majd akkor, ha „speciális munkaerő-kölcsönző” irodával bővítjük vállalkozásunk tevékenységét. A „speciális” jelző jelen esetben arra utalt volna, hogy kölcsönzése kizárólag az adott munkatevékenység ellátására alkalmas, vagyis munkapszichológiai szakértői vizsgálaton átesett munkavállalónak történhetne.

Több partneremmel konzultáltam, véleményüket kérve, vajon ők hogyan látják: van-e igény kölcsönzött fizikai dolgozók esetében a „minőségi” munkaerőre annak ellenére, hogy kétségtelenül „benne van a pakliban”, csupán átmeneti időszakra biztosítható foglalkoztatásuk. 

Bevallom, meglepett válaszuk, ugyanis szinte egy emberként beszéltek le ötletem megvalósításáról, lényegében azzal indokolva, hogy kölcsönzött munkavállaló esetében nincs szükségük a „minőségre”, ez esetben a „mennyiségi” szempontok és költségek, esetleg az idői tényező dominanciája érvényesül.

Kevés olyan partnerem van, akivel szemben meg merném tenni, de az egyik – általam nagyon tisztelt és kedvelt – HR vezető kolleganőnek végül kifakadtam, és valami olyasmit mondtam, hogy „nem hiszem el, a HR vezetők, ne lennének tisztában azzal, mekkora kockázatot visznek be a szervezetbe, ha a munkatevékenység ellátására nem (vagy kevésbé) alkalmas dolgozót foglalkoztatnak”! „Már hogyne lennének tisztában vele! – válaszolta elkeseredetten – de mélységesen meg van kötve a kezük”!

Ha nem tévedek, lényegében arról van szó, hogy a HR szervezeti értékteremtésben elfoglalt helye bizonyos tekintetben másodlagosnak tekinthető, hiszen ő maga közvetlen termelési értéket nem állít elő, látszólag költség-, nem pedig profitnövelő tényező.

Nem mennék bele, milyen súlyos következményei lehetnek ennek az – alapvetően hibás – szemléletmódnak! (Ha valaki valaha is küldött „selejtjavító brigádot” külföldi megrendelőjéhez, úgy vélem, pontosan tudja, miről beszélek.) Egyébként pedig végzetes leegyszerűsítése a problémának, ha a HR-es nyakába varrjuk a „selejtes kiválasztás végtermékének következményeit”, miközben egyértelműen a menedzsment, illetve a tulajdonosi kör felelőssége illetve feladata, hogy a hatékony kiválasztáshoz szükséges erőforrásokat biztosítsa!

Addig, míg a menedzsment szemléletmódjában jobbára az tükröződik, hogy a fizikai munkavállaló végül is „darab-darab”, akinek fő feladata, hogy példásan nevelt „biorobotként” végrehajtsa a számára kiadott utasításokat, a jó vezető meg maradéktalanul kipasszírozza a teljesítményelvárásokat, nos ez esetben a legfelkészültebb HR-es is tehetetlen. Egyedül soha nem lesz képes megváltoztatni egy egész szervezet kőbe vésett, silány értékrendjét, dolgozókhoz való negatív hozzáállását, attitűdjét. Nem csupán azért, mert erőforrásai, eszközei, lehetőségei végesek (sok esetben még ezekért a szűk erőforrásokért is ádáz küzdelmet kell folytatnia), hanem azért, mert a szervezeti kultúra adaptációja, az interiorizáció vele szemben is alapvető elvárás.

Más szóval: saját egzisztenciális biztonságának megőrzése érdekében ugyanúgy el kell fogadnia a menedzsment (és/vagy tulajdonosi kör) dolgozókhoz való viszonyulásának értékrendjét, ugyanúgy eleget kell tennie bizonyos szerepelvárásoknak, mint a szervezet bármely más tagjának. (Az már egy más kérdés, hogy szerepével mennyire lesz elégedett, illetve a „látszat-azonosulás” számára mekkora erőfeszítést igényel.)

Ördögi kör ez, minek legfőbb nehézségét adja, hogy „HR-szocializációnk” egyik alaptézise, ha probléma adódik, azt meg kell oldanunk. Alig-alig vagyunk képesek elfogadni, hogy bizony szép számmal vannak olyan megoldhatatlan problémáink, melyekkel szemben teljességgel tehetetlenek vagyunk, és talán egyetlen „fegyverünk”, ha ezt a tehetetlenség-érzést megpróbáljuk megérteni, elfogadni, de legfőképpen különválasztani, a személyes vereség, a kudarc fájó élményétől.