A KERESET

A hazai bérszínvonalnak a fejlett országoktól való elmaradása gyakori beszédtéma. Az Európai Unió országai közül Bulgáriát, Romániát egyértelműen, a balti államokat már sokkal kevésbé egyértelműen, de még megelőzzük. Csehország, Szlovénia és Lengyelország a volt keleti blokkból már előttünk járnak. A közelmúltban kisebb sokk érte az újságolvasókat, amikor kiderült: Szlovákia is utolért minket ebben a tekintetben.

A fejlett régiótól való elmaradásunkat jól érzékelteti, hogy a hazai bruttó átlagkereset az ausztriainak alig több mint egynegyede. Sovány vigasz, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében kisebb a relatív elmaradásunk, de mint tudjuk, ennek jelentős részét az államadósság törlesztésére kell fordítanunk.

Az alacsony munkaerőköltség elvileg előnyt kellene, hogy jelentsen a versenyképesség terén, de ezt sajnos csak korlátozottan tudjuk realizálni. A versenyképességet komplex tényezőegyüttes alakítja, ahol sok tekintetben bizony ugyancsak gyengén állunk.

A fejlett európai országokhoz képest alacsony átlagkereset azt jelenti, hogy folyamatosan ki vagyunk téve az „agyelszívásnak”, de „szerencsére” a hazai munkaerő is csak korlátozottan versenyképes, amiben nem kis része van az oktatási rendszer gyengeségeinek és ezzel összefüggésben (is) a nem megfelelő idegennyelvtudásnak. A munkavállalók ma még nem számottevő elvándorlásában szerepet játszik az is, hogy az utóbbi időben a nyugat-európai országokban – elsősorban a kulturális különbségek, beilleszkedési problémák miatt – felerősödött a migránsoktól való tartózkodás, amit a válság tovább erősített.

Mindenképpen szólnunk kell a minimálbérről folytatott – sokszor álságos – vitákról is. A minimálbér-emelés kapcsán sokan a foglalkoztatottság csökkenéséről, a kis- és középvállalkozások tömeges csődjéről vizionálnak. Pedig mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a hivatalosan minimálbéren fizetett munkavállalók egy részének ennél magasabb a jövedelme, azaz egyszerűen a közterhek meg nem fizetéséről van szó. A közvélekedés ezt tolerálja, és nem veszi figyelembe, hogy a társadalombiztosítási alapokban így keletkező lyukat mindenképpen be kell tömni, ami más gazdasági, társadalmi folyamatokban okoz komoly problémákat.

A munkaszervezetekben ma már általános gyakorlat a munkakör-értékelés, aminek eredményét a munkaköri bérarányok alakítására is felhasználják. De az is megszokott, hogy az objektív kritériumok alapján kialakított arányokat a munkaerőpiac jellemzői felülírják. Pedig a kedvezőtlen munkaerő-piaci helyzetben lévő és így a kereset terén is hátrányt szenvedő dolgozók – akikre ugyanúgy szüksége van a munkaszervezetnek, mint szerencsésebb társaikra – tisztában vannak munkájuk hozzáadott értékével, és ennek külső piaci okok miatti leértékelését nem tolerálják, elkötelezettségük, munkateljesítményük romlik.

De hasonló a helyzet „nagyban”, országos szinten is. A monopolhelyzetű vagy éppen nagyobb lobbierővel rendelkező ágazatok, munkaköri csoportok indokolatlan bérelőnye a lemaradókban feszültséget, elégedetlenséget szül, ami már komoly társadalmi feszültségeket is indukál. Ennek számos jelét tapasztaljuk ma is, ami indokolttá teszi, hogy a kereseti szint, a bérarányok témakörével a szakpolitika mainál intenzívebben foglalkozzon.