A munkaerőpiac és az egyenlő bérezés elvének ellentmondásai
A hazai munkaerőpiacot nagy területi eltérések jellemzik. Vonatkozik ez a munkaerő szerkezetére, a szakképzett munkaerő jelenlétére, a munkanélküliség nagyságára. Ez nyilvánvalóan, ha úgy tetszik, értelemszerűen megmutatkozik a bérszínvonalban is.
Az szintén nyilvánvaló, hogy a beruházók a logisztikai szempontokon túl még ma is a bérek nagysága alapján döntenek a viszonylag munkaerő-igényes iparágak esetében. Ha megnézzük az országban többes elhelyezkedéssel rendelkező ipari munkáltatókat, talán nem véletlen, hogy nem igen találunk a fővárosban vagy környékén, netán a jelentősebb ipari központokban nagyobb telephelyet.
Az is igaz, hogy ma kisszámú vállalat rendelkezik országos lefedettséggel. Ezen vállalkozások egy része pedig nem is ugyanazon profillal bír az ország területén. (Nem számolom jelen esetben a bankszektort, mert az országos hálózat olykor összességében kevesebb munkavállalót takar, mint egy nagyobb ipari vállalkozás.) Konkrét adatok híján pedig inkább csak ráérzés alapján kétlem, hogy a hazánkban országosan működő vállalkozások nagyobb része transzparens bérpolitikát folytatna.
A Munka Törvénykönyve előírja, hogy egyenlő értékű munkáért egyenlő bér illeti meg a munkavállalókat. Véleményem szerint ezen a téren az igazi probléma nem a regionális különbségekben van, hanem például a férfiak és nők közötti bérezés eltérésében. Szakemberek cikkeznek a méltányosságról, mint egy jól működő bérrendszer alapfeltételéről. Úgy látom azonban, hogy a munkavállalók ezt sokkal inkább a néhány méterre tőlük dolgozókra, semmint az esetleg néhány száz kilométerre tevékenykedőkre vonatkoztatják. A területi különbségeket elfedni látszik, hogy nem csak a földrajzi helyzet, hanem a teljesítmény is komolyan differenciál.
Úgy tűnik, a teljesítményelv egyre fokozottabban érvényesül a bérezésben. Erről szól a verseny, no meg a gazdasági helyzet. Ezen keretek között igen nehéz meghatározni, hogy egy adott bér pontosan mitől is annyi, amennyi. Azt látom, hogy az érdekképviseletek sem a bérek szerkezetét, hanem inkább a béremelés mértékét és módját, eloszlását tartják elsősorban szem előtt. A korrektség kedvéért ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy nem egy munkavállaló igyekszik a regionális különbségeket tompítani olya módon, hogy a mozgóbér-jellegű kifizetéseket nem az alapbérhez viszonyított százalékos alapon, hanem fix összegben határozza meg.
A meglévő különbségeket „stabilizálni” látszik az országosan igen eltérő munkanélküliségi ráta és az alacsony mobilitás. A valószínűsíthető néplélektani okokon kívül az ingatlanárakban fellelhető óriási különbségek sem kedveznek a jelentősebb munkaerőmozgásnak. Tekintettel a bérlakások alacsony arányára az ingatlanok mobilitása és a munkaerő mobilitása között bizonyára van összefüggés. Mivel tudnánk magyarázni a Győr-Esztergom-Székesfehérvár aranyháromszögben fellelhető relatív munkaerőhiányt?
Végül, de nem utolsósorban a bérek nivellálása irányába hatnak az ezen sorok írásakor még csak szándékként megfogalmazott kormányzati elképzelések a minimálbér és az elvárt szakmunkásbér emelésére. Az egy más kérdés, hogy az állami nagyvállalatok értelemszerűen végrehajtják ezen emeléseket, míg a piaci szereplők egy része nem teljes körűen, és ezzel versenyhátrányt generálnak.
Összességében tehát pillanatnyilag a regionális bérkülönbségek nem a magyar gazdaság legsúlyosabb ellentmondását jelentik, középtávon ezzel együtt kell élni minden munkavállalónak. Még akkor is, ha egyébként az ország mérete vagy a fejlődő közlekedési infrastruktúra önmagában nem indokolja azt.