Sokat beszélünk a munkahelyi stresszről és az e témába vágó diskurzusoknak általában az a konklúziója, hogy a stressz egy káros jelenség, amivel "meg kell küzdeni", amit el kell kerülni. A kérdésekre válaszol: Juhász Tibor pszichológus, az Ergonómia szaktanácsadója.

Valóban káros a stressz?

Ez egy természetes alkalmazkodási reakció. A stressznek van egy optimális értéke. Az ingerszegény környezet, és a túlfeszített állapot egyaránt káros. A vezetéstudományban is előkerül ez a tézis, miszerint a dolgozókat ki kell mozdítani komfortzónájukból, mert a kihívás-mentes állapot nem viszi előre sem az egyént, sem a szervezeti célokhoz tartó folyamatokat. Eszembe jut Mérei Ferenc válasza, amit pedagógusoknak adott, mikor az  iskolai osztályozás hatásáról kérdezték: "...a gyerekeket mindig lábujjhegyre kell állítani." Tehát az se jó, ha irreális elvárások miatt a levegőben kell járniuk, de az se, ha kényelmesen, mindennemű energia-befektetés nélkül teljesítik a követelményeket.

Miként alakul ki a nem-optimális stressz a munkahelyen?

Selye János a kellemetlen, romboló hatású, végső soron a testi és pszichés állapotra káros stresszt distressz-nek nevezi. Ha megvizsgáljuk, honnan keletkezik ez, három fő okot találhatunk: a kiszámíthatatlanságot, az extrém túlterhelést és a negatív visszajelzések érzelmi hatásait. Az első faktor, tulajdonképpen a bizonytalanság érzése. Ez magából a technológiából következik. Paul Virilio francia filozófus szerint a gőzmozdony feltalálása együtt járt a kisiklás feltalálásával is. A modern technika elszakította az embert attól a természetes kontrolltól, amit környezete felett gyakorolhatott. Ma a fő probléma az információ és a sebesség - az egyén az információkat teremtő és közvetítő eszközrendszer uralma alá került és a teljesítmény fő eleme pedig az abszolút gyorsaság lett. Virilio szerint felhalmozás ma már csak a sebesség növekedésén keresztül érhető el. Mindkét fogalom kívül esik az emberi horizonton - így a stressz a kontroll teljes hiányából - illetve az illúzióból következik, hogy befolyásolni tudjuk ezt a virtuális világot.

Mi a helyzet a túlterheléssel?

Igen, ez a másik faktor. Tapasztalatom az, hogy egyre kevésbé tudunk korlátokat állítani, minden átfolyik mindenbe és a virtualitás már egyre jobban ural bennünket. Mit értek ez alatt? Sajnos, a túlterhelés már nem csak kívülről jön. Én magam vállalom túl magamat, nehezen tudok nemet mondani, illetve észre se veszem, hogy testem és pszichém irreális nyomás alatt áll. Emögött az alapvető félelem hózódik, hogy el vagyok veszve, ha nem vetem alá magamat a virtuális kényszernek. Csakhogy ez a kényszer nem egy önálló szubsztancia, ez belőlünk jön, ezt mi teremtjük. Egy példával: elvállalom a túlórát, hazaviszem a munkát, mellette maszekolok - mindezt azért, hogy megéljek, mert a "világ ezt várja tőlem". Pedig ez nem más, mint energiáim kimerítése, szétszórása. Belső erőforrásaimat sokkal hatékonyabban is összpontosíthatnám - és sokkal nagyobb jót is okozhatnék magamnak, környezetemnek - akár az egzisztenciális viszonyaim terén is. Rá kell jönnöm, erőmet, tudásomat, képességeimet hogy tudom leghatékonyabban befektetni és menedzselni.

Mit tud tenni egy vezető, hogy csökkentse a stresszt és visszavezesse a virtualitásból önmagába az embert?

A harmadik okra céloz?

Igen, a visszajelzésekre, a menedzseri viselkedésre...

Ez az egyik legfontosabb tényező. A szimulált információs erőtérből egyetlen dolog vezet vissza bennünket: az érzelmeink. Ezek abszolút valóságosak és jelenvalók. Összes energiánk forrása érzelmeinkben található. Ez dinamizálja viselkedésünket, segít bennünket elérni céljainkat. Egy vezető azzal tehet legtöbbet - nemcsak szervezete számára, hanem az egyéni stresszmentes és megelégedett hozzáállásért is, ha visszajelzéseivel és általában kommunikációjával a pozitív elsődleges és másodlagos érzelmeket erősíti. Ezzel ad töltést a rendszerbe, ezzel segíti beosztottait, hogy energiáikat felszínre hozzák és operativitásuk ne a stressztől való félelem akadályába ütközzön, hanem kiteljesedhessen.

Milyen konkrét teendőket kell megtanulnunk ehhez?

Egyetlen egyet. Megtanulni, hogyan töltsük fel kimerült energia-tartályunkat. Hogyan tudjuk figyelmünket mindig a konkrét érzelmi "ampermérőre" vetni, hogy lássuk, mi az, ami leszívja energiánkat és mi az, ami megsokszorozza. Tudni, hogy minden belőlünk jön, mindent mi okozunk és mindent befolyásolni tudunk. A vezetőnek először önmagának kell megtanulni ezt, utána tud segíteni embereinek. Persze, nem is biztos, hogy a kiindulópont a vezető. Bárki elkezdheti.

Egyedül is…?

Nem, azt hiszem úgy nem fog menni.

Szóval ezért dolgozták ki azt a bizonyos Stresszkontroll tréninget[1]?

Így igaz. Szerencsére egyre nő azon vállalatok száma, akik belátják, jól felfogott érdekük munkavállalóik pszichés egészségének megőrzése, tehát a szociális felelősségvállalás terén is igyekeznek példát mutatni. Nem véletlen, hogy e cél érdekében a stressz, vagy ahogy mondani szokták „korunk népbetegsége” került a szakemberek érdeklődésének fókuszába – miközben ők is pontosan tudják, mennyire nehéz olyan eszközöket találni, melyek a fentebb említett érzelmi stabilitás megőrzésére kínálnak hathatós megoldásokat.