A vállalati bérpolitika és a szakszervezetek

A vállalati bérpolitika és a szakszervezetek

A munkaügyi kapcsolatok klasszikus megközelítésében a kollektív szerződések funkciója a bér, a munkaidő a foglalkoztatás feltételeinek és körülményeinek szabályozása. E felsorolásban a sorrend is fontos, vagyis mindenek előtt a bér! Ez a logika vezeti például a német kollektív szerződéseket, melyek középpontjában a tarifa-megállapodás áll, innen a kollektív szerződések német neve: Tarifvertrag. Magyarországon azonban az egyéni munkabérek szabályozására szolgáló tarifa-megállapodás egyre ritkább: a Szociális és Munkaügyi Minisztérium statisztikája szerint 2006-ban összesen 97 cég bérmegállapodásában volt ilyen, melyek 104 465 munkavállalót érintettek, azaz a versenyszférában dolgozóknak mindössze 5,1 százalékát. Ráadásul a magyar bértarifák munkahelyi értelmezése is más, mint Németországban. Ott – legalábbis az alapbér vonatkozásában – a munkáltatónak nincs lehetősége eltérésre, csak ha kilép a munkaadói szervezetből, vagy ha szerződés – különleges vészhelyzetekben – megengedi a különmegállapodást, míg nálunk a tarifális bért minimumként kezelik, melytől az egyéni bérmegállapítás felfelé eltérhet. E lényegi különbség egyik oka a szakszervezetek eltérő bérpolitikája, a poszt-szocialista szakszervezetek elismerik a vállalati menedzsment jogát az egyéni béremelkedés meghatározására a szakszervezettel kialkudott kereteken belül.[1]

Persze a magyar szakszervezetek első számú követelése a béremelés, a sokszor hangoztatott „bérfelzárkózás”, mármint az Európai Unió bérszintjéhez. A magyarországi bérmegállapítás intézményes hierarchiájában leginkább az országos szintű megállapodások (és nem utolsó sorban egyoldalú, populista indíttatású kormányzati kezdeményezések) segítették az ilyen szakszervezeti vágyak kielégítését 2006-ig. Elegendő utalni a minimálbér ugrásszerű emelésére, majd a közalkalmazottak béremelésére és a szakmunkás bérminimum bevezetésére.

Csakhogy a makroszinten elért sikerek visszaütöttek, s nem csak abban az értelemben, hogy a makrogazdaságilag megalapozatlan béremelések árát 2006. után kell megfizetni a munkavállalóknak. Hatásukra az éves bérfejlesztés mértékéről és végrehajtásának módjáról rendelkező vállalati bérmegállapodások is fokozatosan visszaszorultak. Míg a kilencvenes évek elején 550-590 ezer munkavállalót érintettek, a legutóbbi években ez a létszám már 300 ezer alá süllyedt. A jelentős minimálbér-növekedés, majd a szakmunkásokra vonatkozó bérminimumok következtében az alacsony bérszintű ágazatokban a törvényi változások miatti ‘automatikus’ béremelések lényegesen magasabbak voltak, mint amennyit a szakszervezetek a kollektív alkuk során maguk követelni mertek volna. Így ezekben az ágazatokban a kollektív szerződések ma már alig nyújtanak többletet a munkavállalók számára. Különösen igaz ez az ágazati szintre: a „háromlépcsős minimálbér” az építőiparban és a sütőiparban gyakorlatilag utólérte az ágazati tarifális béreket.

Mivel Magyarországon a kollektív alku – európai összehasonlításban – decentralizáltnak mondható, a szakszervezeti bérpolitikáról csak nagyszámú vállalati kollektív szerződés vizsgálatának alapján alkothatunk képet.[2] Ezek alapján általánosan megállapítható, hogy a kollektív szerződéseket, illetve a mögöttük álló szakszervezeti törekvéseket egyfajta hagyományőrző szemlélet jellemzi. A szerződéses témák lényegében alig mennek túl azokon az ügyeken, amelyekben az Mt. kifejezetten utal a kollektív szerződések szerepére – bár ez már feltehetően inkább a munkáltatók hozzáállásának tulajdonítható.

Az Mt. előírja, hogy a munkáltató – a szükséges adatok rendelkezésre bocsátása mellett – évente köteles javasolni a munka díjazásával kapcsolatos szabályok kollektív szerződésben történő rendezését. (37. §.(5)) Ennek szellemében az éves bérmegállapodásra a legtöbb kollektív szerződés részletes eljárási rendet rögzít. Nemcsak a határidőket írja elő (pl. a tárgyévi üzleti terv elkészültéig), hanem meghatározhatja a tárgyalás előtt átadandó információk tartalmát, hogy melyik fél tesz először ajánlatot; kötelezővé teheti a megállapodást az alapbéremelésről; előírhatja, hogyan kell a megegyezést nyilvánosságra hozni, sőt esetleg jó előre rendelkezhet a megállapodás infláció-függő évközi felülvizsgálatáról is.

A magyar szakszervezetek is gyakran hangoztatják, hogy céljuk bértarifa-rendszer és a hozzá tartozó besorolások kidolgozása, ami azonban sokszor a menedzsment ellenállásába ütközik. Láttuk, a szerződéseknek csak kis része tartalmaz ilyet, s a tényleges bérek akkor is gyakran elszakadnak a megállapodott minimumoktól. Amit viszont sikerül igen aprólékosan szabályozni szinte minden kollektív szerződésben, az a különféle pótlékok (túlóra, műszak, készenlét, ügyelet, kirendelés, helyettesítés stb.) mértéke, melyeknek egy részét az Mt. is meghatározza, s egyben felhatalmazást ad a kollektív szerződéseknek, hogy eltérjenek a munkavállaló javára.  Cserébe viszont a szakszervezetek beleegyezhetnek abba, hogy egyes – a munkavállaló és családja számára megterhelő – munkavégzési formák elrendelésének mennyiségi korlátját növeljék – amire az Mt szintén felhatalmazást ad. A pótlékok másik része bizonyos munkakörökhöz (pénztárosok, betanítók, metróvezetők, stb.) vagy különösen kedvezőtlen munkakörülményekhez (melegüzemi és földalatti pótlék stb.) kapcsolódik. Ezeket nyilván több évtizedes vállalati és ágazati hagyományok alakították, s megtartásuk a szakszervezetnek is eminens érdeke. Akárcsak a szintén aprólékosan szabályozott elismeréseké, mint a törzsgárda és nyugdíjba-vonulási jutalmak, vállalati kitüntetések adományozása. Hasonlóan kidolgozott általában a béren kívüli jóléti–szociális és természetbeni juttatások szabályozása is, amely szinte használati utasításként mondja meg, hogy ki, milyen feltételekkel és mennyire jogosult, s azt hogyan veheti igénybe.

A cégnél alkalmazott bérrendszerekről általában csak felsorolást találhatunk a szerződésekben, esetleg meghatározva azt is, melyik milyen munkavállalói csoportra alkalmazandó. A szerződések azonban főként általános elveket rögzítenek, egyedül a teljesítménybér normázásának szentelnek nagyobb figyelmet. Nem mellesleg, ez az a pont, ahol az Mt. is alaposabb eljárást rögzít, különösen a 2003-as és 2006-os módosítása óta. A jutalmak részletezett szabályozásához képest meglepően elnagyolt a különféle változó bérelemek (célprémium, jutalom, 13. havi bér, üzemanyag- és alapanyag megtakarítási prémiumok, stb.) szabályozása. Noha a felsorolás a pótlékokhoz hasonlóan terjedelmes, de a szokásos fordulat szerint a jutalmak csak „adhatók”, s az adományozás feltételei homályban maradnak. Vagyis a szakszervezet nem vonja kétségbe a menedzsment döntési jogát abban a tekintetben, hogy ki jogosult rá, milyen összegre és milyen feltételek teljesítése esetén. Ritka az olyan kollektív szerződés, amelyik például pontos képletet dolgozott ki a 13. havi kifizetés mértékére az egyéni alapbér és az auditált mérlegeredmény függvényében, vagy szabályokat alkotott a jutalomalap elosztására, biztosítva a munkavállalói képviselők bevonását a döntésekbe. Kivétel ez alól multinacionális cégeknél terjedő „bónusz” kiszámíthatósága, különösen a „jelenléti bónuszé”, ami az öröklött hiányzási szokások letörése érdekében bevezetett sajátos poszt-szocialista újításnak tekinthető.

A szakszervezeti tradicionalizmus egyik forrása nyilvánvalóan az államszocialista hagyomány, hiszen a pótlékok, béren kívüli juttatások aprólékos szabályozása a rendszerváltás előtti kollektív szerződésekben is megtalálható volt. A másik nosztalgikus elem a tarifaszerződések túlértékelése, amely azt az illúziót keltheti, mintha az egyéni bérek alakításában, a szakmai munkaerőpiacok szabályozásában jelentős szerepe lenne a szakszervezeteknek. (Ez nyilvánvalóan nincs így, hiszen a tarifa-megállapodások statisztikája és a munka-gazdaságtani kutatások egyaránt cáfolják ezt a feltételezést. Bár egyre több vállalat vezet be munkakör-értékelést, kompetencia-elvű besorolási- és bérrendszereket, igénybe véve az erre szakosodott tanácsadó cégek szolgáltatásait, azonban ezek a legritkább esetben jelennek meg a kollektív szerződésekben.) A harmadik, korszellemmel ütköző vonásnak az tűnik, hogy a munkaszervezeti változások szinte alig érintették a megállapodások tartalmát. Jellemző, hogy az ösztönző bér témájában a legrészletesebb szabályozás a hagyományos teljesítménybér normázásáról szól, s a manapság terjedő bónusz-rendszerekről, csoportbérezésről, munkaértékelésen alapuló változó bérről gyakorlatilag hallgatnak a kollektív szerződések. Mintha az új munkaszervezeti formák bevezetésének nem lenne hatása a magyarországi bérrendszerekre! A nyereségből való részesedés ugyan részben megjelenik (13. havi bérként álcázva), de a kedvezményes részvényvásárlási programok szabályai teljességgel hiányoznak.

Úgy tűnik, mintha a korszerű humánerőforrás menedzsment nem működne azokban a vállalatokban, ahol a szakszervezetek részvételével kollektív szerződések szabályozzák a béreket. Persze ennek az ellentmondásnak a feloldására is kétféle magyarázat adható. Egyfelől lehetséges, hogy a korszerű HR technikák jelenlétében tényleg nem kötnek kollektív szerződést (pl. a zöldmezős multinacionális iparvállalatoknál). Másfelől azonban elképzelhető, hogy a tradicionális megközelítésű szerződések mellett az üzemi gyakorlatban mégiscsak működnek a HR technikák, mert a kollektív szerződéses szabályozás keretjellege tág teret hagy számukra, hasonlóan ahogy a vállalati éves bérmegállapodás is meghagyja a menedzsment  mozgástérét az egyéni bérmegállapításban.


[1] Ld.: Tóth András: Szabályozott foglalkoztatás vagy szabályozottabb egyéni alku? A posztcéhes és posztszocialista szakszervezetek eltérő stratégiái a munkaviszony szabályozására. Megjelent: Fazekas Károly és Koltay Jenő (szerk.): Munkaerőpiaci Tükör 2005. MTA KTI – OFA, Budapest, 2005, 168. old.

[2] Erre a feladatra vállalkozott 2006-ban a Szociális és Munkaügyi Minisztérium (SZMM), amikor 18 ágazatról rendelt meg tanulmányokat a kollektív szerződések szövegeinek elemzésére. Az ágazati tanulmányokat összegző írás szerzői: Fodor T. Gábor, Nacsa Beáta és Neumann László. (Ld.: http://www.szmm.gov.hu/mkir/kszelemzesek.php) Ezeken alapulnak a kollektív szerződések tartalmáról tett megállapítások. 

Lapszám: 
2008/2