Kutatói kérdések a munkaerő-kölcsönzésről

Amint a pénzügyi válság gazdasági recesszióba vált át, sorra jönnek a hírek az elbocsátásokról. Azt azonban csak nagy ritkán lehet hallani, hogy a kölcsönzött munkaerőtől válnának meg. A kölcsönzést felmondani, vagy a határozott idejű szerződést meg nem hosszabbítani valójában nem is számít létszámleépítésnek, a sajtó számára sincs hírértéke. Pedig sejthető, hogy amint a rendelések visszaesnek, a cégek elsőként a kölcsönzött munkaerőtől válnak meg, hiszen alkalmazásuk fő indoka is a változó, előre ki nem számítható mennyiségi igényekhez való rugalmas alkalmazkodás volt. Márpedig nálunk a kölcsönzők tipikus ügyfelei a piaci ingadozásoknak leginkább kitett feldolgozóipari multinacionális vállalatok tömeggyártásra berendezkedett üzemei, a tipikus kölcsönzött munkás pedig segéd-, vagy betanított munkát végez.

Pedig a kölcsönzés eddig sikertörténetnek tűnt. Ha a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal statisztikáit böngésszük 2001 és 2007 között mind a kölcsönző cégek, mind a kölcsönzött munkavállalók száma megháromszorozódott, az időszak végére közel 800 kölcsönzéssel foglalkozó céget regisztráltak, amelyek mintegy százezer munkavállalónak biztosítottak rövidebb-hosszabb munkalehetőséget. Érdekes módon a fejlődés azonban már 2007-ben megtört: 2006-hoz képest 2.5%-kal csökkent a kölcsönzőkön keresztül munkát vállalók száma. Még jelentősebb volt a csökkenés a kölcsönzés munkaerő-piaci súlyában: 28%-kal (!) esett vissza a kölcsönzés munkanapokban mért összteljesítménye. Ha a statisztikát a Hivatal teljes munkaidős munkavállalóra átszámolt létszámként tenné közzé, azonnal látható lenne a jelentős visszaesés.

A hanyatlásban feltehetően már tükröződött a gazdasági növekedés stagnálása, amely a 2006-2007-es gazdaságpolitikai fordulat hatására következett be. Nemzetközi statisztikák bizonyítják, hogy a munkaerő-kölcsönzés igénybevétele igen érzékenyen reagál a GDP trend változására. Másfelől viszont a visszaesés valószínűleg részben annak a munkajogi változásnak is köszönhető, amely 2007 áprilisától megtiltotta a munkaerő-kölcsönzőknek, hogy Alkalmi Munkavállalói Könyvvel vegyenek fel munkásokat. Sajnos a két hatást nem lehet szétválasztani, mert a munkaerő-piaci szempontból legfőbb mutató (a teljesített munkanapok száma) semmilyen bontásban sem áll rendelkezésre, így azt az egyes ágazatok, régiók teljesítményéhez sem lehet viszonyítani.

A statisztikai adatgyűjtési rendszer, amelyet Magyarországon 2002-ben alakítottak ki, számos más gyermekbetegségtől is szenved. Nem tudható, hogy a kölcsönzöttek közül hányan voltak munkanélküliek közvetlenül a kölcsönzést megelőzően. Nem tudható, hogy a kölcsönzött fiatalok között milyen arányt képviselnek azok, akiknek ez az első munkahelyük az iskola befejezése után. Nem tudható, hogy hányan részesültek a kölcsönzés folyamán képzésben, továbbképzésben. Nem tudható, hogy a „bevált” kölcsönzöttek közül azután hányat vett át állományába a kölcsönbevevő vállalat. Nem lehet tudni, hogy a kölcsönzés liberális magyarországi szabályozása mennyiben járult hozzá a feketegazdaság visszaszorításához, „kifehérítéséhez”. A félreértések elkerülése végett: ezek a kérdések egyáltalán nem egy maximalista kutató fantáziájának szüleményei. A fentiekben ugyanis a kölcsönzésnek azokat az előnyeit soroltam fel,  amelyek állítólag hozzájárulnak a munkaerőpiac jobb működéséhez – legalábbis a munkaerőkölcsönző-ipar európai szervezetének, a EUROCIETT-nek éves brosúrája szerint.[1] Jómagam nem szándékozom kétségbe vonni, hogy ezek a munkaerő-piaci előnyök léteznek, sőt Magyarországon is létezhetnek, mindössze arra szerettem volna rámutatni, hogy a statisztika alapján a kölcsönzés tényleges munkaerő-piaci szerepéről mennyire korlátozottan rendelkezünk megbízható ismeretekkel.

Persze a sor tovább folytatható, valódi kutatási kérdésekkel. Például: a kölcsönzöttek évente mennyi ideig foglalkoztatottak a különböző kölcsönző cégeknél összességében, illetve más munkavégzést lehetővé tevő jogviszonyban, hogyan alakult a munkaerő-kölcsönzés piacának mérete, koncentrációja és benne a nemzetközi vállalatok részesedése; a kölcsönzöttek bére hogyan viszonyult a kölcsönbevevő vállalatnál hasonló munkakörben fizetett bérekhez stb.. Mindezekre nincs megalapozott válasz – megfelelő statisztika és célzott kutatás hiányában.

Az utolsóként feltett kérdés – nevezetesen az egyenlő bánásmód a bérezés és egyéb juttatások tekintetében – Magyarországon törvényileg is szabályozott 2006 óta: 6 hónap után azonos bért kell fizetni. Ebből persze nem következik, hogy az azonos jegyekkel rendelkező, azonos munkát végző kölcsönzött és állományba vett munkavállaló azonos bért kapna, hiszen – mint minden rendelkezésnél – itt is vannak kiskapuk, a szabályok kijátszhatók. Ez sem magyar sajátosság, az Egyesült Államokban 24%-os a bérkülönbség, és még az erős tarifaszerződéseiről híres Németországban is 22-40% közötti „bérrésről” számolnak be a kutatások. Magyarországon ráadásul a 6 hónap eléggé magas küszöbnek tűnik, hiszen az FSZH statisztikájából tudható, hogy az átlagos kikölcsönzési idő alig több mint 3 hónap.

Magyar (és közép-kelet-európai) sajátosság viszont, hogy a kölcsönzöttek béreinek és juttatásainak szabályozásában a kollektív szerződések semmilyen szerepet nem játszanak. Nyugat-Európában (az Egyesült Királyság, Portugália, Norvégia és Írország kivételével) mindenhol ágazati vagy országos kollektív szerződések vonatkoznak a kölcsönzöttekre is. Számos országban előbb születtek meg a kollektív szerződések, s azok tartalmát később emelték be a jogszabályokba. S talán érdemes megemlíteni, hogy a manapság már európai politika szintjére emelkedett „flexicurity” eredete is a kölcsönzés 1997-es hollandiai kollektív szerződéses szabályozására vezethető vissza, amely a kölcsönzési idő előre haladtával fokozatosan igyekezett megteremteni a kölcsönzöttek foglalkoztatási biztonságát.

A kollektív szerződéses szabályozáshoz partnerek is kellenek, s a nyugat-európai országok kollektív alkuja természetesen a kölcsönzőket képviselő munkaadói szervezetek és a kölcsönzötteket képviselő szakszervezetek között zajlik. Sőt a kölcsönzés szinte „saját jogán”, önálló gazdasági ágazatként elismert tevékenység, az egyes országok kollektív szerződései mellett európai szinten ágazati párbeszéd bizottság foglalkozik az ágazat speciális problémáival. Ezek között is különösen jelentős a kölcsönzésre vonatkozó EU-direktíva létrehozása, mely közel egy évtizedes vajúdás után 2008 júniusában már megvalósulni látszott, amikor az EU tagországok miniszterei már megegyeztek a munkaidőre és a kölcsönzésre vonatkozó új szabályokban. Az alku hangsúlyosabb eleme persze a heti munkaidő maximális hossza és az ügyeleti idő kezelése volt, ehhez képest másodlagos, hogy abban is egyetértés látszott kialakulni, hogy az egyenlő bér elvét már a kölcsönzés első napjától alkalmazni kell. Egyébként ennek a brüsszeli bizottságnak vannak magyar tagjai is, hiszen a kölcsönzők európai szervezetének, illetve az európai szolgáltatóipari szakszervezetnek is vannak magyar tagszervezetei.

Mint közismert, ágazati párbeszéd bizottságaink már nekünk is vannak szép számban, de hogy-hogy nem a munkaerő-kölcsönzésre eddig nem jött létre bizottság. Pedig, ahogy a vicc mondja: „igény lenne rá”. Már 2005-ben négy ágazati párbeszéd bizottság (kohászat, gépipar, vendéglátóipar, vegyipar) felvetette a kölcsönzői tevékenység bizonyos korlátozását, (pl. időbeli limitálását vagy megtiltását a veszélyes alaptevékenységekben), továbbá napirendre tűzte az egyenlő bérezés kérdését is. Érdekes módon nemcsak a szakszervezetek kezdeményezték ezt, hanem olyan munkaadói szervezetek is, amelyek a szakmai kultúra veszélyeztetését látták a kölcsönzők terjedésében, pl. a vendéglátásban. Noha a bizottságokban ülő munkaadók és szakszervezetek a kölcsönzöttek védelmében is szót emeltek, alapjában véve azonban az ágazatok kölcsönzésben nem érintett vállalatai és az igénybevevő cégek állandó munkavállalóinak érdekei felől közelítettek. Mondhatni, mindkét oldal számára a szakmai konkurenciát képviselte a kölcsönzés, s ilyen résztvevők esetén szakmai „önszabályozásról” aligha lehetett szó.

A szakma „saját jogon” való elismertetése, önszervezése terén a kölcsönző cégek állnak jobban. Már 2005-ben létrehozták szakmai szervezetüket a Személyzeti Tanácsadók Magyarországi Szövetségén (SZTMSZ) belül, noha szigorúan véve ez inkább szakmai- és lobbiszervezetnek tekinthető, s nem munkaadói szervezetnek. Igazi nagy kihívással a szakszervezeti oldal néz szembe: ugyanis gyakorlatilag nincs ma olyan országos szakszervezet, amely jelentős számban kölcsönzöttet tudhatna tagjai sorában. Márpedig saját tagság nélkül sem az állam képviselői, sem a munkaadók nem fogadják el őket a kölcsönzöttek legitim képviselőjeként.

Mivel a magyar szakszervezetek alapjában véve vállalati szinten szerveződnek, kézenfekvő lenne, hogy a kölcsönbevevő cégeknél működő szakszervezetek szervezzék az oda kikölcsönzötteket. Csakhogy gyakorlatilag nincs tagságuk a kölcsönzöttek között, vezetőik szerint „a kölcsönzöttek nem szervezhetők”. Bizonyára van ebben igazság, mégis gyanítható, hogy szervezésükkel meg sem próbálkoznak. S ennek az az oka, hogy saját tagságuk, a határozatlan idejű szerződéssel állományba vettek sem vállalnak velük közösséget. Sőt, gyakran saját privilegizált helyzetük zálogának tekintik a kölcsönzöttek jelenlétét, hiszen azok számukra védelmet nyújtanak a megrendelésingadozások okozta elbocsátások ellen. Amíg működik a munkáskonkurencia, a vállalati szakszervezet tagsága a szegmentált munkaerőpiac előnyeit élvezőkre korlátozódik, addig nincs esély előrelépésre a munkaerő-kölcsönzés szerződéses szabályozásában.