ISTVÁN, A MENEDZSER

1983-ban, Budapesten a Városligetben mutatták be Szörényi Levente, Bródy János, Boldizsár Miklós: István, a király című rockoperáját. 2013 augusztusában a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében, majd szintén Budapesten ismételten színpadra állították. Ismeretes, máig húzódó értelmezési vita, hogy az alkotók a magyar történelem mely korábbi útkereső helyzetének, helyzeteinek drámáját rajzolták meg. A különböző előadásokon láthattuk, többféleképpen értelmezhető a címszereplő személyisége is. A cikk – első látásra meglepő, de egy szakfolyóirattól talán nem idegen módon – azt vizsgálja, hogy a szerzők a címszereplő milyen vezetői én-rendszerét jelenítik meg. Ehhez néhány, a vezetéstudomány által használt szempontból tekinti át az eredeti szövegkönyvet.

Jövőkép

István kivetítése szerint „Rómába vezet minden út, vagy a pusztulásba”. Történelmi háttér: a (római) katolikus egyház legfőbb pásztora a pápa, a pápa székhelye Róma. A pápának a hit, erkölcs és engedelmesség kérdésében, illetve az egyház kormányzásában teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma van. Az egyik történelmi szakfolyóirat elemzése szerint „A keresztény egyház Nyugat-Európa vezető politikai és szellemi ereje lett a népvándorlás korában. Az átmenet századaiban a kereszténység, az egyházszervezet a kultúra, a műveltség és a működőképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese volt.” István az ezredfordulón tehát a Rómához csatlakozással a Nyugathoz történő felzárkózást vizionálta. István választásával egyúttal követi édesapja, Géza fejedelem útját, aki – a regősök szavai szerint – „Országunkat békességre, Krisztus útjára vezette. Nehéz kereszt alá hajtá, Magát mégis büszkén tartá, Őseinknek istenét, Tisztességgel szolgálá.”

A célok alakulása

István céljai között a kezdetben még erős békevágyat a történet előrehaladása során más célok előzik meg. Elsőként éppen a béke ellentétét, a harcot vállalja fel. „Isten országát” karddal védi meg. A harc egyúttal a nemzet megosztását, az „egymás ellen acsarkodva” magatartást erősíti. „Árpád vére” támad önmagára. „Még a testvér is ellenség.” Az ellenfél hadainak megsemmisítése után – édesanyja akaratából – az erő felmutatása, a lázadók megbüntetése, illetve megfélemlítése válik fontossá. A végkifejletben már a szent hit megőrzése, a Szentegyház és papjainak megvédése, az ország – a felmenők igazsága szerinti – kormányzása jelennek meg fő célként. Végső akarata, „hogy ennek a népnek országa legyen. Veled Uram, de Nélküled.”

A tanácsokat adók

Kiemelt tanácsadó Róma képviselője: „Az Úrnak adj hálát a győzelemért, S a szolgát jutalmazd a hűségéért! Ha támogatod a Szentegyházat, Róma áldása lesz majd rajtad, S elnyered véle itt a földön az üdvösséged! Szentatyánk zászlós lándzsát küld, És koronát néked.”

István döntéseit a rokonság, kritikus helyzetben elsősorban vaskezű édesanyja befolyásolja, például az „ártalmas emlékezés” betiltása, a győzelem után követendő forgatókönyv meghatározása, a jutalmazási és ösztönzési „rendszer” alapjainak meghatározása. Édesanyja személyes tanácsokat is ad, kiemelhető a következő: „rejtsd jobban el, nyugtalan érzéseid! Légy óvatos, ne láthassa át senki sem szándékaid!”. A vezetés taktikájára vonatkozóan rámutat: „Mindenkire szükséged van ki a trónra téged vár. Érdekből vagy számításból mellékes, ha melléd áll; Istennel vagy Isten nélkül, Koppány téged nem szolgál.”, vagy szinte riasztó bölcsességgel tanítja: „Édes fiam, mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt.”

A „mindig egy nagylelkű főnökre” vágyó főurak ugyan messze nem következetesen, de igen lelkesen követik István trónra emelésének érdekét, s ennek megfelelően pfújolnak vagy éppen éljeneznek. Cinikusan be is vallják: „gyarló az ember, de ha nincsen birtoka, hát nem sokat ér, gyarló az ember, a jó tett helyébe jót remél”. A nagyfejedelemtől azonban megkapják a bélyeget: „léhűtők, hitványok, lelketlen szolgálók, haszonlesők”.

Az idegen lovagok érzékelhetően sürgetik az előrehaladást: „Várni, csak várni, mindig csak várni, Lassan a hüvelybe rozsdál a kard.” Sőt kritikát is megfogalmaznak: „István csak elméleteket gyárt, Nem lesz így jó ez a Magyarország.” A lépéseket sürgető jelenléttel lesznek alakítói az épülő, új irányítási szerkezetnek.

Önreflexió

Ismétlődően látjuk István benső énjének gondolatait, vívódásait, elsőként az isteni segítség kérését: „Add meg hát, hogy szándékod szerint Itt országod legyen!”Édesapja halála után a bánat érzése, ugyanakkor az elszánás és a fogadkozás a hangsúlyos: „De én, István, akit nemzettél atyám, Én most esküszöm, hogy számíthatsz reám. E sír el nem temet, én őrzöm lelkedet, Míg élek, folytatom a művedet.” Koppány trónkövetelésével való szembenézés után az elbizonytalanodás, sőt már-már a lemondás mérlegelése fogalmazódik meg: „Ó, te Isten, vedd le vállamról a terhet! Mért' fordítod Koppányt ellenem? Árpád vére nem támadhat önmagára, Válaszd őt, s én átadom helyem.”A csata előtt, a magasabb erkölcsi parancs megszegésével történő szembesülés során ugyancsak az elbizonytalanodást érzékeljük: „Óh jó Uram nem tudom már, hűséges kihez legyek. Törvényedre sújt le kardom, ha ölnöm kell, hogy védjelek. Mondd, mennyit ér az ember …”A győztes csata után ismét az isteni segítség iránti fohász látható: „Óh jó Uram, adj erőt, hogy elbírjam a terhedet! Törvényeid elfogadtam, de más szolgája nem leszek.”A végkifejletben már a kormányzási felelősséggel terhelten exponálódik az új dilemma: „Mondd, mennyit ér, ki Téged szívéből követne! Mondd, mennyit ér, ki Érted Véled szállna szembe!”