Egyetemről a szakmai képzésbe

A szakmai tanulás (szakmatanulás) perspektívái részben a modernizációs folyamatok, részben a társadalmi megítélés általános változása következtében jelentősen módosultak, holott a közvetlen szakmunka ellátása alapvető társadalmi érdek.[1]  Az üzletpolitika eluralkodása, a közvetlen termelés háttérbe szorulása vagy áttételes megjelenése a felnövekvő nemzedékek számára az utóbbi évtizedekben a munkát, munkafegyelmet kevéssé megismerhető és értelmezhető keretekbe helyezte. Maga a munkapiac sajátos képződmény. Tény, hogy számos kezdeményezés ellenére a gyakorlatban nem vagy csak óriási anyagi és emberi befektetéssel érhető el az esélyegyenlőség biztosítása, a befogadó munkapiac megteremtésének uniós politikai értékekhez és célokhoz igazodó színvonala, aminek tartósságát a változó piaci feltételek kockáztatják.[2] Ugyanakkor a munkapiacon szükséges a szakmunka minőségének és mennyiségének fenntartása, az országos erőfeszítések növelése, a mobilitás feltételei erősítése, az elkötelezett segíteni akarás.[3] 

A közvetlen termelés közelsége távolabb került, a jól szervezett, magasan technicizált információs- és kommunikációs rendszerek kiterjedése a közvetlen munkavégzést még távolabbra szorította. A munkaélmény, a fizikai munka lehetőségének egyenetlenségei, a munka szervezettségének megismerése (ill. ennek hiánya) részben a szakmunkásigények egyenetlen jelentkezése, a tervezés nehézségei, részben a szakmunkás pálya iránti érdektelenség következtében jelentős szakmunkáshiányt generált. Ennek megszüntetésére különböző programok születtek és születnek, vitatható eredményekkel.[4]

A gazdasági folyamatok, a globalizálódott vállalatok által befolyásolt munkapiac – a nemzeti államok egyenetlen részvétele mellett – szerte a világban olyan terület, amelyben meghatározóan sikeres rendszerek, eszközök tartósan csak kivételesen, egyedi módon működnek. Az emberi erőforrással, a munkapiaccal kapcsolatos elméletek és gyakorlat csak olyan gazdasági rendszerekben érvényesül, ahol a kellően figyelembe nem vett gazdasági ciklusok miatt a munkapiac esetenként kritikus helyzetbe kerül. A jelenlegi gazdasági válság, amelyet a pénzügyi/társadalmi pánikhangulat még tovább erősített, kimondva kimondatlanul oda vezet, hogy „a társadalom egyre több tagja kényszerűen rekesztődik ki a munka világából. Ma ők, holnap mi, a mi mai felelősségünk holnap az övék lesz”[5] - ezért feltétlen szükségesség, hogy a munkapiac kérdéseivel folyamatosan foglalkozzunk.

A gazdaság turbulens változása, munkapiaci következményei a felsőoktatásban végzettek előtt nemcsak a munkanélküliséggel kapcsolatos magatartást, de a választott foglalkozás hosszabb távú művelésébe vetett bizalmat is megkérdőjelezik. A „képzés” mint hosszú távú befektetés igazsága fennáll ugyan, de többségében új irányú foglalkoztatásban (ezzel együtt tudásstruktúrában) valósulhat meg. [6] A Muity György által ismertetett kutatás szemlélteti, hogy a felsőoktatási ismeretek OKJ szakmás felhasználására is adódik példa és lehetőség, de ezek nem közvetlenül termelő foglalkozások.[7]

A végzett népművelők, művelődésszervezők és művelődésmenedzserek pályakövetésében kimutatható, hogy a végzettek közt idővel sokan választottak termelő foglalkozást (kosárfonó, díszműves, szobrász, festő stb.) amely végül sokuknál önálló vállalkozásba fordult.[8]  A kellően súlyozott alkalmasság, érdeklődés és önismeret-feltárással a felsőoktatásban végzettekből sokan felismernék, hogy fizikai munkát, szakmát válasszanak, ezzel megnövelve önfenntartásuk biztonságát és későbbi tulajdonosi-vállalkozói életútjuk megteremtését. Ilyen szakmaváltásra nem egy példa akad.[9] A (bármely) szakmunka megtanulása a felsőoktatási évek után, a jobban érlelt döntési felelősség és felismerés, a személynek megfelelő foglalkozás, az ehhez szükséges szakmai ismeretek megválasztása egyéni, családi és közösségi érdek. [10] A személy, mint emberi erőforrás, képességeivel allokálódik a választott szervezetbe, szakmát is birtokolva, jó eséllyel léphet a szakmai karrier útjára.