A Pénzügyi Szemle 2014. évi 4. számában jelent meg Halmosi Péter „A nyugdíjrendszerek átalakulása az OECD-országokban a 2008-as válság után” című tanulmánya, amely főbb megállapításait a következőkben mutatjuk be.

A nyugdíjrendszer a társadalom valamennyi tagja számára az egyik legfontosabb elosztó-rendszer. A fejlett országok nyugdíjrendszerei lényeges változásokon, fejlődéseken mentek keresztül az elmúlt évtizedekben. 2010-ben az Európai Unió tagországai átlagosan a GDP 11,3 százalékát fordították nyugdíjcélú kifizetésekre. Az EU tagállamainak nyugdíjrendszerei nem fenntarthatók jelenlegi formájukban, másrészt az elmúlt időszakban végrehajtott reformintézkedések nem elégségesek. A 2008-as gazdasági válság után az államháztartás helyzetének gyors és mélyreható rendezése nem kedvezett a rendszerszintű nyugdíjreformok véghezvitelének, mi több, egyre közelebb kerültünk az európai társadalom öregedése miatt egy lehetséges pénzügyi krízishez.

A nyugdíjrendszert érintő munkaerő-piaci ösztönző intézkedéseknek − mint szempontnak − három fő típusa említhető meg.

• A legalapvetőbb a nyugdíjkorhatár emelése, amely a 2008 utáni időszakban a legtipikusabb válaszreakció volt a kormányzatok részéről.
• Az idő előtti nyugdíjba vonulás korlátozása – mint második intézkedési típus – gyakorlatilag minden országban alkalmazott technika volt.
• A nyugdíjkorhatárt elérő nyugdíjasok munkaerő-piaci tevékenységének szabályozása – mint harmadik intézkedés − két formában valósulhat meg: (1) Magyarországon a 65 év feletti nyugdíjasok munkavállalását a törvények szigorúan korlátozzák, azaz az állam a munkaerő-piaci célokat előrébb helyezi. (2) Ausztrália, Írország, Franciaország és Spanyolország esetében azonban az állam a nyugdíjjogosultsági életkort követő – nyugdíj helyett történő – munkavállalást komoly pénzügyi eszközökkel támogatja.

A valódi kérdés abban áll, a kormányzatok mikor szembesülnek azzal, hogy a nyugdíjrendszerek valójában mekkora terheket hordoznak, illetve mennyire komplex válaszokra – és ezeket megalapozó előkészületekre – van szükség. Az egymással szoros gazdasági együttműködésben álló országoknak nemcsak a tőke, a munkaerő, a termékek és a szolgáltatások szabad áramlásának biztosítását kell garantálniuk, hanem a szociális ellátó hálózatok és jóléti szolgáltatásokhoz fűződő jogosultságok „hordozhatóságának” biztosítására is fel kell készülniük.

A gazdasági integrációs övezetekben – tehát nem csak az Európai Unióban – a munkaerő-piacok, ezen belül a munkaerőforrás-igények közös „alapból” történő kielégítése elenged-hetetlenné teszi ezen személyekhez szorosan kapcsolódó szolgáltatások közösségi szintű koordinációját vagy közösségi szintű kezelését. Amennyiben abból a finanszírozási szempontból indulunk ki, hogy a nyugdíjasok jövedelme hasonló mértékben kell, hogy származzon az egyes forrásokból (azaz a nyugdíjrendszerektől származó juttatásokból, a bérjövedelemből és a tőkejövedelemből), akkor ehhez a munkaerőpiacokat is át kell alakítani oly módon, hogy az egyébként menthetetlenül bekövetkező nyugdíj-jogosultsági paraméterek szigorítása közepette az egyének támogatott és motivált módon vegyenek részt a munkaerő-piaci folyamatokban. A nyugdíjrendszer megreformálása egy, az államháztartás működését, a társadalmi szerződés újrakötését és számos szakpolitika kulcsproblémáinak integrálását igényli. Ma már egyetlen ország nyugdíjrendszere sem függetleníthető a gazdaságtól, a demográfiától, de más országok nyugdíjrendszerétől sem. A reformokat ezen a területen is időben el kell kezdeni, mivel a hosszú távú előnyök és hátrányok nagyon lényegesek lehetnek társadalmi szinten.