A fürdővíz, a gyerek és a cafetéria
Jelenleg a válságkezelés körébe tartozó intézkedések mellett a természetbeni juttatások megadóztatása okoz fejtörést a HR-eseknek. Persze túl nagy döntési szabadsággal nem rendelkeznek, hiszen lámpással sem találni olyan munkáltatót, aki az adóból származó többletköltséget át tudná (kívánná) vállalni. Így a legtöbben a juttatások mértékét valószínűleg annyival csökkentik, hogy vállalati szinten az összköltség változatlan maradjon.
Mivel az intézkedés egybeesett a válságkezeléshez kapcsolódó programok kidolgozásával, illetve végrehajtásával, a kormányzati/parlamenti döntés mintegy jeladás volt arra, hogy ezen a területen van mit keresni. A munkáltatók egy része ezért nemcsak az adó mértékével mérsékeli a juttatásokat, hanem a támogatások megkurtításával tényleges költségcsökkentést hajt végre (kis képmutató sóhajjal a törvényhozókra hivatkozva). Az ilyen törvénymódosítások megalkotói általában nem figyelnek arra, hogy az adórendszer „filozófiája”, az alkalmazott kedvezmények és a mindehhez fűzött indoklás egyúttal jelzés is arról, hogy milyen jövedelempolitikát preferál a kormányzat. Bár a szigorítás melletti fő érv a költségvetési hiány csökkentése volt, de a nyilvánosságra hozott eredeti elképzelések (amelyek a természetbeni juttatások jó részét teljesen értelmetlenné tették volna) azt üzenték, hogy a pénzügyi kormányzat egyáltalán nem „szereti” e jövedelemelemeket.
Pedig a természetbeni juttatások adómentessége több szempontból is logikus és hasznos, pozitív üzenetet közvetít. Egyrészt – sajnálatos módon a vitában erről mindenki megfeledkezett – a juttatások egy része valójában nem más, mint a munkaerő „újratermelési” költségeinek megfinanszírozása. Az étkezési hozzájárulással, az utazási költségtérítéssel, az üdülés támogatásával, az egészségpénztári befizetéssel a munkáltató ahhoz járul hozzá, hogy a munkavállaló „újratermelje” a munkafolyamatban elhasznált munkaerejét, azaz úgy is felfoghatjuk, hogy az így keletkező bevétel a dolgozónál nem is jövedelem, hanem (igazi) költségtérítés, és adóztatása ezért nem is logikus.
A fenti kissé filozofikus okfejtéssel bizonyára lehet vitatkozni, de azzal már aligha, hogy e támogatások egy része legégetőbb társadalmi-gazdasági feszültségeink mérsékléséhez járul hozzá. Gondoljunk csak arra, hogy amíg demográfiai okokból és a (legális) gazdaság teljesítőképességének korlátaiból eredendően a nyugdíjrendszer finanszírozása perspektívában nem megoldott, addig az önkéntes nyugdíjpénztári befizetések kedvezménye ösztönözi, hogy a gazdálkodó szervektől és a lakossági megtakarításokból forrás képződjön e feszültség enyhítéséhez. (Az már csak hab a tortán, hogy a tőkevesztés miatt amúgy is népszerűtlenné vált nyugdíjpénztárakból történő lakossági pénzkivonás olyan kényszerű állampapír kínálatot generálhat, amely akár pénzügyi csődhöz is vezethet.)
Másik alapvető problémánk, hogy a társadalombiztosítás nem képes a teljes népesség megfelelő szintű egészségügyi ellátását finanszírozni. Az egészségpénztári tagoknak nyújtott munkáltatói támogatás enyhíti e komoly társadalmi feszültséget. Hasonlóan érvelhetünk az üdülési támogatások mellett is. Arra is tekintettel kellett volna lenni, hogy a természetbeni juttatások nagyobb részét a munkáltatók nem bérarányosan, hanem munkavállalónként azonos mértékben nyújtják, tehát az alacsony keresetűek jövedelmi helyzetét relatíve jobban javítják, ezzel hozzájárulnak azoknak a szociális feszültségeknek a mérsékléséhez, amelyeket a jelenlegi kormányzat teljesen indokoltan – legalább is a szlogenek szintjén – csökkenteni szeretne.
Az igazsághoz tartozik, hogy pénzügyéreink szemében nem véletlenül „vörös posztó” a természetbeni juttatások gyakorlata. Valóban disszonáns, hogy a kamasz fiú márkás sportcipőit az egészségpénztári számláról lehet megvásárolni, vagy a Madonna-koncert belépőjegyeinek árát üdülési csekkel is ki lehetett egyenlíteni. De az sem túl szimpatikus, hogy az étkezési támogatás az utalványokat forgalmazó néhány multi zártkörű üzletévé vált. De ezeket a diszfunkciókat a szabályozás finomításával és nem a „gyereknek a fürdővízzel együtt történő kiöntésével” kell megszüntetni.
És még valami, ami sokakat bizonyára vitára fog ingerelni. A magam részéről a természetbeni juttatásokra mért pénzügyi csapás egyik előidézőjének magát a cafetéria-rendszert tartom. Ez ugyanis súlytalanná teszi a természetbeni juttatások kedvezményeiben rejlő pozitív üzenetet, mivel a munkáltatók és munkavállalók adóoptimalizálásra irányuló „összekacsintásává” silányítja az egyébként kedvező társadalmi hatást kiváltó adókedvezmények igénybevételét. Mint amikor a „praktikus gondolkodású” szülő a karácsonyi ajándék kiválasztásának és átadásának szívet melengető folyamatát egy borítékba tett bankjegynek a karácsonyfára akasztásával pótolja. Azzal, hogy a cafetéria miatt a természetbeni juttatások az adózásban pusztán pénzügyi nézőpontú megítélést kaptak, a fiskális megközelítés elleni érvek erejüket vesztették.
Mindent összevetve az új adójogszabályok végül is nem halálos, de megrendítő erejű csapást mérnek a hazai jövedelempolitika egyik előremutató és humánus elemére. Sajnálatos, hogy így történik, mert a deklarált célt, a nagyobb költségvetési bevételt nagy valószínűséggel nem sikerül, sikerülhet elérni. (A kézirat lezárásáig én nem találkoztam egy alapos elszámolással.) A magam részéről hatékonyabb érvelést, cselekvést vártam volna a munkavállalói és munkáltatói érdekképviseletektől is az érdekegyeztetés még működgető fórumain és azokon kívül. Valahogyan csak rá lehetett (kellett) volna ébreszteni az illetékeseket, hogy az intézkedés előkészítésénél nem mérlegelték kellő alapossággal az összes társadalmi és gazdasági tényezőt, és az elhanyagolható mértékű költségvetési bevételért cserébe újabb, jelen esetben elkerülhető feszültséget visznek a munka világába.