Hollywood és a munkaügyi perek 

A hollywoodi filmgyártásban mindig is fontos tematikus csoportot alkottak a bírósági filmek. Nyilvánvaló módon, nem a jogi csűrés-csavarás, a bikfanyelv, az ezeroldalas beadványok mögötti kemény munka az, ami időről-időre megragadja a filmesek képzeletét. Dávid és Góliát harcát tudják újra és újrajátszani, ráadásul úgy, hogy az egyszerű szórakoztatáson túl reflektálhatnak is a társadalmat foglalkoztató kérdésekre, problémákra hívhatják fel a figyelmet; röviden: úgy érezhetik, hogy tettek valamit azért, hogy Amerika közelebb kerüljön az Ígéret Földjéhez. A missziós hozzáállás általában el is nyeri a jutalmát – az Oscar-átadókon felülreprezentáltak ezek a filmek, gyakran már a bemutató előtt borítékolni lehet néhány jelölést. Akár az államügyész harcol a legyőzhetetlennek tűnő maffia ellen, akár a kisember perel be egy mamutvállalatot az őt ért sérelmekért, ezen filmek dramaturgiája mindig a becsületes kicsi és a tisztességtelen nagy harcára épít. A filmek értékrendje az amerikai hitvallásból fakad, a nemes eszmék csapnak össze a valóság törvényszerűségeivel. A magányos felperes az igazságot, a személyes szabadságot, az egyenlőséget, a munkához való jogot, az amerikai álmot képviseli, míg az alperes a pénzt, a hatalmat, az erőszakot. A jó ügyet a bíróságra vivő jogász tipikusan egyedül, esetleg egy zöldfülű segítségével száll harcba, az óriáscégek sztárügyvédek seregeit alkalmazzák, időnként a legmodernebb titkosszolgálati technika áll rendelkezésükre, és az illegális eszközöktől sem riadnak vissza.

A munkaügyi perek is érdekesek lehetnek Hollywood számára – ha a fenti ellentétek, konfliktusok jelennek meg bennük. Az elmúlt másfél évtizedben három jelentős film készült, amelyik a munkaadó és elbocsátott alkalmazottja közötti csatát örökíti meg – nehéz eldönteni, hogy ez a szám kicsi vagy nagy, de az jelzésértékű lehet, hogy mindháromban az Álomgyár sztárjai szerepeltek, neves rendezők vezényelték le a produkciókat és a főszereplő mindig legalább az Oscar-jelölésig vitte. Az 1993-ban készült Philadelphia (rendezte: Jonathan Demme) az egyetlen a három közül, amelyik nem egy igaz történet szoros adaptációja, de ezt a filmet is egy valós személy élete (és halála) inspirálta. A megtörtént esetek feldolgozása nem véletlenül igen kedvelt a tárgyalótermi témáknál: ingyen reklámot jelenthet, hogy egy ismert esetet visznek filmre, a néző hitelesebbnek is érezheti, ráadásul elemi elégedettséget okozhat benne – átéli a nézőtéren az esélytelennek tűnő győzelmét (akivel ő azonosul), de ezt a katartikus élményt ki is vetítheti saját világára, méghozzá a feltételes mód elhagyásával (sikerülhet helyett sikerült). Ezek a filmek hisznek abban, hogy a rendszer megreformálható.

A Philadelphia tökéletes példa erre a hitre. Az ügyvéd Andyt (Tom Hanks) azért bocsátja el a legnagyobb jogi cégek egyike, mert kiderül, hogy homoszexuális és AIDS-beteg. Mindez a kilencvenes évek Amerikájában nemcsak friss, de égető probléma is, a homofóbiát egy új, fertőző betegségtől való félelemmel kapcsolta össze a forgatókönyv. A főhőssel való azonosulásunk így távolról sem egyértelmű, a film nagyrészt éppen azért működik, mert figyelembe veszi, hogy egy jelenkori kérdésről van szó, amely nagyon megosztja az egész társadalmat. Andy ügyét senki sem akarja vállalni, éppen az ügyvédek AIDS-től való félelme és a homoszexuálisok kirekesztettsége miatt. Joe Miller (Denzel Washington) is elutasítja először, pedig láthatjuk, hogy gyakorlatilag mindenbe belevág, amiben pénzt vagy hírnevet lát. Andy viszont zavarba hozza: fél a kézfogásától, taszítja a látványa, orvoshoz rohan, amint a férfi elhagyja az irodáját. Ő az átlagnéző, lenézi a homoszexuálisokat és azt hiszi, hogy egyszerű találkozás során is megfertőzheti az AIDS. Az orvosi felvilágosítás nem elegendő ahhoz, hogy vállalja Andy ügyét – személyes érintettségre is szükség van. Mint fekete férfi, ez akkor jön el a számára, amikor ugyanazt a kirekesztést látja Andyvel szemben, ami ellen a polgárjogi vezetők harcoltak. Duplacsavar: miután személyessé vált az ügy, muszáj túlmutatnia a konkrét karaktereken, különben egyszerű bosszúfilmet látnánk. A Philadelphiában az, hogy Andy nem magáért küzd, nem is lehet kérdés, hiszen halálos beteg, nem kaphatja vissza állását és a megítélt kártérítést sem tudná már kiélvezni. Ahogy a tanúvallomásában mondja: azért lett ügyvéd, hogy valami jót tehessen, megváltoztathasson valamit. Szemléletes, hogy amíg a pert indító két férfi a harmincas éveiben jár, fiatalos és modern emberek, addig a beperelt vállalat vezetői mind öreg és cinikus férfiak, egy fiatal, de borzasztóan merev, karrierista ügyvédnővel megtámogatva.

A Philadelphia propagandafilm, de őszintén és árnyaltan az. Nem akarja túlságosan egyszerűsíteni a konfliktust, nem hiszi azt, hogy egy ügy (egy film) mindent megváltoztat, de azt mondja, hogy ha mindenki hozzáteszi a magáét, akkor egy jobb világba kerülhetünk. Számos alkalommal beszélnek az ügyvédek a kamerába, ez az Andyvel való azonosulást szolgálja, amikor az ő szemszögéből látjuk az eseményeket; ennél fontosabbak azok a jelenetek, amikor Miller az esküdtekhez beszél ugyanígy. Az esküdtszék a nézőket szimbolizálja ekkor, egyértelművé téve, hogy a vádbeszéd nekünk szól és nem a filmbeli ítélet számít.

Hat évvel később készült A bennfentes (The Insider, rendezte: Michael Mann), amely szintén két férfi (ezúttal középkorúak) hősies harcának állít emléket. A téma ismét kurrens, a film bemutatója előtt egy évvel ítélték az Egyesült Államokban 246 milliárd dollár kártérítés megfizetésére a dohánygyárakat, mert hazudtak a cigaretták egészségkárosító hatásáról. A vád nagyrészt egy elbocsátott fejlesztési igazgató, Jeffrey Wigand (Russel Crowe) vallomására épített, akit a 60 minutes című hírműsor producere, Lowell Bergman (Al Pacino) vett rá arra, hogy kipakoljon. A tárgyalótermi jelenetek csupán néhány percet ölelnek fel a filmben, amely sokkal inkább arra fókuszál, hogy a vallomástételig, illetve az interjú sugárzásáig miken kell keresztülmennie a két főszereplőnek. A film trükkje, hogy megduplázza az ellenséget, hőseinknek nemcsak a dohányóriásokkal, de a média szörnyeivel is meg kell küzdeniük. Hatalmas a tét, a gyárak még az interjút készítő tévécsatorna felvásárlásától sem riadnának vissza, ráadásul országos lejáratókampányt indítanak Wigand ellen. A pénz beszél, az elveknek látszólag nem sok helyük van a rendszerben – éppen ezért, a későbbi győztesek látszólagos esélytelenségéért ideális alapanyag Wigand és Bergman története Hollywood számára.

A jog A bennfentesben nem feltétlenül az igazság pártján van. Titoktartási szerződés tiltja, hogy Wigand vallomást tegyen, a hírműsort pedig kártérítésre perelhetik, ha leadja a felvételt. Kiskapukat kell keresniük, hogy az igazság diadalmaskodhasson. Wigand mindent egy lapra tesz fel, felesége elhagyja, életveszélyes fenyegetéseket kap, csak tanárként tud elhelyezkedni, régi fizetése töredékét keresi – de a producer Bergman is egzisztenciáját kockáztatja azzal, hogy konfrontálódik a főnökeivel, nem a munkáltatója érdekeit követi. Ő nem üzletember, hanem újságíró (eredetiben: newsman), ahogy egyszer utal rá. Ha nincs más megoldás, az igazság érdekében bele kell harapni a kézbe, amelyik enni ad – a lojalitás csak másodlagos. Ebben a közegben természetes, hogy nem könnyen nyeri el a két férfi egymás bizalmát, de csak együttesen juthatnak fel a csúcsra – ahogy a Philadelphiában is, baráti viszonynak kell kialakulni közöttük.

Újabb hat év telt el a 2005-ös North Country bemutatójáig (hazánkban a kissé suta Kőkemény Minnesota címen forgalmazták, rendezte: Niki Caro). Ez a hősnők filmje, a női emancipációért a nyolcvanas évek végén küzdő nőké, akik egy bányában vállalnak munkát, a férfi munkások megvetésétől övezve. A Charlize Theron főszereplésével készült film sokkal direktebben közelít a témához, mint az előző kettő, erejét az is nagyban csökkenti, hogy egy határozottan múltbeli eseményt választ forrásul. A munkahelyi zaklatások, megaláztatások ellen hasztalanul harcoló Josey Aimes (Theron) felmond, majd beperli a bányát, hogy az biztosítson jobb munkakörülményeket a női dolgozók számára. Az öreg-fiatal és a cinikus-őszinte szembenállás a férfi-nő ellentéttel is kiegészül, de ezt leszámítva a North Country betartja az előző filmek szabályait. A nagyvállalat elsődleges fegyvere a vádló/tanú hiteltelenítése (a Philadelphiában Andy életmódja került a védelem célkeresztjébe, Wigandnak a múltjából húztak elő elhagyott feleséget és pitiáner szabálysértéseket), Joseyt romlott erkölcsű nőnek állítják be, aki még azt sem tudja, hogy kitől született a gyereke. Az őt lejáratni hivatott hamis tanú megtörése visz győzelemre – egyedül a fiatal nő sem nyerhet, ugyanúgy társ(ak)ra van szüksége, mint Andynek vagy Wigandnek. Akkor csatlakoznak a vádhoz volt kolléganői, amikor a bíróságon visszanyeri hitelét, követhető vezetővé válik.

Mindhárom filmnek az állhatatos hősök megdicsőülésével kell végetérnie. Andyt már a halálos ágyon éri az ítélet, de A bennfentes és a North Country főszereplői úgy folytathatják az életüket, hogy tudják, megváltoztattak valamit. A nagy változás, a rendszer reformja a történet végén visszacsatol a személyes életekre. Wigand gyerekei az igazság bajnokaként látják apjukat a tévében; Bergmant már-már akcióhősként, lassítva látjuk kilépni a tévészékházból – miután megnyerte a harcot, inkább felmond, nehogy elvei ellenében kelljen cselekednie a jövőben; Josey mellett kiáll az apja, akivel korábban megromlott a viszonya, gyerekei is újra felnéznek rá, a többi nő tiszteli.

A bírósági filmek szerint a világ megváltoztatható, csak egyszerű emberek kellenek hozzá, akik különleges körülmények között hősökké válnak. A vásznon láthatjuk: megéri a küzdelem.